Futó üt lóugrásban

A magam részéről benne lennék, ha tényleg itt a vége, ám a megjelenést követően szaporodó fanyalgások azt sejtetik: lesznek még üzengetések. A prűd, bigott, konformista, begyöpösödött – és pázsitról ne is beszéljünk – multifunkcionális magyar analfabétákról és nekik.

Nekik, hát, mi az, hogy, naná. Akik képtelenek megérteni olyan egyszerű dolgokat, mint párhuzamos életregény, egymásra simuló érzelmi síkok, meghökkentően közös gyökerűnek látszó, ám korban és térben egészen más fizikai körülmények között történő események és felismerések összevetése. Képtelenek, mert hát – hogy tényleg a legegyszerűbbel kezdjük – az most így hát hogy is van, hogy aki gyanútlan olvasó Bartók életútjára kíváncsi, a cím alapján, mi több, arra a komplex viszonyra, amely egy "határon túli” alkotót köt ahhoz a hazához, amely menekülések sorozatával áldotta; végül az Államokig futott, olyan félelmek és kiábrándultságok nyomán, amelyekkel ma sem bír szembenézni sem Európa. Sem szűkebb országa. Nagy kihívás, komoly felelősséggel járó kimondani valókra ösztönző téma; s mit kap helyette az olvasó? Valami komplex párhuzamosságra törekvést, amely szándék megvalósítása azonban több sebből vérzik. S itt a legkevesebb: mégis, milyen relevanciája van annak a két életmű interkulturális ábrázolási kísérletében, hogy a szerző (Életrajzoló) aránylag későn tudta szabályozni magömlését? Ennek, és egyéb szexuális élményeknek, valamint – hogy futó üssön lóugrásban – a csekksakknak nevezett népi időtöltésnek vajmi kevés köze van ahhoz, hogy (ezt a borító ajánlószövegében olvashatjuk) "mit jelent bartóki módon magyarnak és művésznek lenni”. Azt egy percig sem állítom, hogy mindennek semmi köze a mély kultúra előállítási fázisaihoz; az alkotóművész személyes életkörülményei, sorshelyzetei mindig is befolyásolják az általa létrehozott eredményt. Téveszme, hogy kiszakad belőle; sokkal inkább igaz az, hogy beleépíti. Akár úgy is, hogy tagadja a legnagyobb tragédiát is, megpróbálja a remény színeivel kitölteni, kiegészíteni a hiány okozta sebeket. Vagy épp elmélyíti a hiányt, hogy a szakadékba történő zuhanás végtelenségét interpretálja a befogadó érzelmeibe; vagy felvergődik lélekmagasságba onnan, vagy kődarabként zuhannak, bele a semmibe.

Azt se tagadjuk, és semmi tiszteletkört itt, hogy a szerző avatott tollforgató. Hosszú ideje gyakorolja, nagyszerű stiliszta, mesterien kezeli a posztmodern regényírás kelléktárát, minden van, ami a gondolat-asszociációkra fogékony olvasókat magához vonzza, szépen belesimul az ő párhuzamos életük is a történetbe, megkapják a nyitott kapukat, ahol beléphetnek a saját harmincas, negyvenes, vagy éppen hetvenes-nyolcvanas éveikbe. Élhetőek a kulisszák, ismerünk mindenkit, aki benyit akár Bartók, akár Életrajzoló mellett a történetbe, emlékezünk a mondataikra, hallottuk már azokat akár kijelentő, akár tagadó módban; nincs újdonság, éppen ezért nem veszélyes ez az utazás.

Ennél fontosabb azonban, mielőtt végképp elkanyarodvásba felejtkeznénk, az a kétféle identitás, amely akár a nagyregényben, akár az alkotók személyes életigenlésében megmutatkozik. S az a kérdés, hogy ez hozható-e úgy közös nevezőre, hogy abból akár két kor két mestere, akár egy korszak tragédiáinak kicsiny megismétlődéseit észlelve a tanítvány, visszanyúlva a mesterhez, megfogalmazhat-e újbóli adekvát válaszokat? Az alaptörténet lényegét bontsuk ki két idézettel. Az egyiket Bartókról írták, a negyvenes évek elején. ""A legnagyobb élő magyar zeneszerző". Így nevezte el a hangverseny előtt kiadott kommüniké Bartók Bélát.... Való igaz, hogy már-már köztudottá kezd válni ez a vélemény, amely bizonyos körök szorgoskodása révén beleülepszik a zenei élet medrébe és ez a kis, szerény magyar folyó kotrógépek híján talán még el is öntené a távoli külföldi városokat is. Lehetetlen azonban, hogy jobboldalról fel ne figyeljenek erre a mesterkedésre s ne tiltakozzanak kifelé és befelé egyaránt, hogy az, aki olyan szerencsétlen gesztióval tiltotta meg a német és olasz rádióadóknak művei előadását, dehogyis a legnagyobb. Ha együtt is emlegetik például Kodály Zoltánnal az ő nevét, ha vannak is érdemei és értékei, Isten mentsen meg a gondolattól, hogy kifelé ő képviselje Magyarországot, mint az ország legnagyobb zeneszerzője ... mit gondolnának rólunk, miféle értékállományunk van, ha ennyit tud a legnagyobb?" A másik idézet a szerzőtől származik, nem könyvében, mint Életrajzoló, hanem magánközéleti megnyilvánulásainak egyikében fogalmazott így: "Nyugi, az írók is az éhhalál szélén vannak, négy-öt figurát kivéve, akik külföldi jogdíjakból élnek. Itthon azok élnek meg, akik méterszámra fércelnek össze lapokat, de fele annyit nem olvastak. ... Azt a bizonyos négy-öt játékost, akit minden magyar elismer, mert a műveletlen nyugaton ismerik a nevüket, őket se olvassák, mert olvashatatlanok. Ők nem hazai pályán fociznak, lelkük rajta, ha volna nekik. De eladták német gazdáiknak rútul, mert hogy ott készülnek az irodalomtalanított Nobli-díjak, úgy ám”.

Na már most: ezt a két attitűdöt kellene közös nevezőre hozni egy Bartókról szóló nagyregényben.

Kifejteni, ábrázolni: "mit jelent bartóki módon magyarnak és művésznek lenni”.

Lehetetlen.

Mert ahhoz kevés az, amit az Életrajzolótól kapunk; mert bizonyos helyzetekben már kevés a tárgyilagos megfigyelések rögzítése. Kevés annak lehetséges következményeiről nem beszélni, hogy bizonyos házakban a falak mélyéből is elhurcolt zsidók üvöltenek, de az utcákon, vagy az erkélyeken fel-feltűnnek a szolid antiszemiták, joviális figuráiként a környezetnek. S más tekintetben is – kevés, amit kapunk. A leginkább azért, mert a szerző, bármennyire is hosszasan küzdött a témával, nagyon kevés választott hőséhez. Könnyűnek találtatik. (Ahogyan az olvasók többsége is; félreértés ne essék). Bartók képes volt erkölcsi döntést hozni. Mindenki más csak akkor lehet képes megfelelni az ő mércéjének, ha át tudja érezni helytelen döntéseinek sorát, sorozatát, s végső soron korántsem kihatás nélküli sodrását, sodródását. Ha képes bevallani: nincs felmentés az olyan korokra, amelyekhez a "szükséges árjabizonyítvány” kiváltása – ajánlatos. S akár ki is postázzák, csak mutasson lojális érdeklődést. Egy Bartókról szóló regény, olvadjon bármilyen párhuzamos síkok zegzugába a meseszövés, csak akkor hiteles, ha abból felzeng, tisztán hallhatóan, a Cantata profana. Ennyi. Ha ez elmarad – még mindig ott a felismerés "a napi utolsó, tizenötödik deci cseresznyepálinkája után. Pedig a bestia tudta, mi az ábra, bizony. De nem tudta, miről szól a történet” Dehogynem. Ő tudta csak igazán, kedves Életrajzoló úr.

(Temesi Ferenc: Bartók. Alexandra, 2012).