Egy üvegszerű, tiszta hangulat

Talán nem is kellett volna utalást tennem a filmre, annyira ég és föld a két alkotói világ, de biztos sokaknak be fog ugrani – így hát jelentsük meg, hogy amíg az egyik (a film) különböző történelmi korokba helyez egy hangszert, ám ez csak amolyan hangulati elem, trükkös Discovery Chanel effekt, addig Polgár Lea felépíti és újrameséli a drámai legendát. Úgy, hogy nem bocsátkozik fölösleges történelmi háttérboncolgatásokba, a gyökerekig el sem megy, az olvasónak kell ismerni (vagy kell kíváncsiságot éreznie iránta) Maimonidész parancsát, aki (70-ben, a jeruzsálemi Templom lerombolása után) lényegében megtiltott minden éneklésnek, hangszernek, zenének való örvendezést. Még a borozás melletti éneklés is tilos, hirdette ki, de belátta: parancsa betarthatatlan. Mégis, tudtán kívül, talán új tartalmat adott a zsidó zenének, a himnikus klezmernek. Mert talán ez az egyetlen (szerintem vitán felül az egyetlen) olyan zene, amelynek hallgatása közben minden félelemtől, szorongástól elszakadunk, az élet olyan hallatlanul mély szeretete árad ránk és emel magához, hogy közben a lehető legpontosabb, legtisztább módon jelenik meg előttünk a halál átmenetisége. Meg lehet ezt fogalmazni, tudálékos pszichológiával, de mindennél egyszerűbb az, ha meghallgatjuk (ne csak hegedűnél maradva) Feidmann klarinét-játékát; mindent elmond, és ennél egy kicsit többet éreztet velünk.

Bocsánat, hogy elidőztem ennél a szálnál, kell ez, hiszen sokan talán valóban (hiába a szerző esetleges optimizmusa) nem foglalkoztak soha az előzményekkel, s ezért nem értik meg a regényben szereplő vándorhegedű lényegét, súlyát, szerepét. Azt, hogy felbukkanása egyszerre jelent közelgő gyászt és a remény, a hit újbóli megerősítésének parancsát. Mert a legnagyobb pusztítás és pusztulás után is kell egy életre hívó dallam. Amelyet csak az tud megszólaltatni, aki képes kitörni a legmélyebb gyász lelki élve-eltemettetés állapotából. Mint Polgár Lea regényének főszereplője, Ritter Beka, a fiatal budapesti zsidó lány, aki – kezdetben – ezt az egészet a háta közepére sem kívánja. Miért tenné, van neki elég baja. Amikor mi, olvasók, megismerjük, éppen édesapja temetését intézi; böngészve a "hamvasztási egységcsomag” listáját. Hol lehet spórolni, azt kutatja, mert előre tudja, hogyan reagálnak majd családja – anyja és testvérei – a borsos végösszegre. Ugyanakkor nincs kedve alkudozni, hiszen ilyen csak egy van az ember életében, vélekedik, hát meg kell adni a módját. Alakja majdhogynem tipikus; a shoát túlélő nagyszülőktől hall ugyan foszlányokat a tragédiáról, de szülei kifejezetten kerülik a témát, és a nagymamának is megtiltják, hogy beszéljen "Hitler bácsiról”. Később a szülők elválnak, ő kamaszodik, felnő, mindenképp említsük meg itt az író kiváló korrajzát, plasztikus háttérteremtő képességét az utóbbi évtizedek magyar társadalmáról. Nem átfogó ábrázolás, hanem csak beszüremlő jelek a szocializmusnak nevezett évtizedekben is mereven őrzött kispolgári attitűdökről. S a származás említésének, hagyomány-ápolásának kerülése, mint tipikus helyzetmotívum; éles megkülönböztetés-élmény ugyan nem alakul ki Bekában, "de amint feloldódnék egy kicsit, máris emlékeztetnek rá mások, honnan jöttem és hová tartozom”, mondja erről, hozzátéve: "amikor Zigenheim játékát hallgatom, akkor szinte sosem jut eszembe. ... ezt mindig annyira misztikusnak és megmagyarázhatatlannak éreztem”.

Joggal, derül ki, hiszen Zigenheim volt az utolsó, aki megszólaltatta történetünk misztikus főszereplőjét, a vándorhegedűt. Az ő sorsa kétszáz évre nyúlik vissza; egy Damaszkuszból Vilnába vetődő hangszerkészítő munkája. Már azért a finom jelzésért, hogy a mester a damaszkuszi úton indul el felénk, kijár a szerzőnek egy jeles, de haladjunk, tempósan. Elkészül a hegedű, ám senki sem tudja megszólaltatni. Ettől csodahangszer, vallja a mester, s boldogsága attól, hogy a hegedű csak zörög, nyekereg, határtalan. Múlnak az évek, nyugalomban, boldogságban, majd erősödik a viszály, érkeznek előbb a pogrom hírei, majd maga a rettenet. S mintha annak szele fújná oda, megérkezik egy cingár vándorzenész, hangszere sincs, kezébe nyomják a néma hegedűt, zenész kell egy esküvőre, bár fenyegető a pogrom híre, de menekülni mégsem lehet. Kimentek a meghívók, már nem lehet lemondani. S a vándor csodálatos dallamokat játszik azon a hegedűn. Majd a határban, mámorosan, átalussza a pogromot; mindenki elpusztul, de ő és a hangszer útjára indul. Hogy megszólaljon majd, megtalálja gazdáját mindig, amikor vihar támad, s kell a remény csodája. Az a csoda, amely majd Bekában így elevenedik meg: "...hatása alatt mindig úgy érezte, az a meghatározhatatlan rossz érzés, amely miatt mintha befelé folynának a könnyei, lassan feloldódik benne, és átadja helyét egy üvegszerű, tiszta hangulatnak. Olyan érzés kerítette hatalmába, mint amilyen az eső utáni napsütés, amikor az esőcseppek még ott rezegnek a fák levelein meg a fűszálakon, de a föld már beszívta a nedvességet, és a mutatóban megmaradt vízcseppek mindegyikében szivárvány rezeg...”. Mert hiszen eljut Bekához a hegedű, vagy talán ő a hangszerhez, nem tudjuk; útja sorsszerű, akár véletleneknek is nevezhetnénk, de az, ami misztikus hatású, itt teljesen reális események sorozata; mert mindenkiben van egy belső iránytű, csak a legtöbben félnek elhinni azt, ahová mutat.

Vagy csak halványan tűnődnek el azon, mint a regény szereplői az identitás erején, a kötések és kötődések sugarain, vagy akár azon: mit kell tenni akkor, amikor egy évtizedekig hallgató hegedű megszólal valakinek a kezében; valakiében, akiről nem is gondolnánk, hogy ennyit tud, és még többet őriz rólunk az álmaiban? S akiben korántsem zsigeri a hétköznapi érdeklődés; sem családja körében, sem egyéb úton sohasem fordult mély, elemző kíváncsisággal a politikai összefüggések felé, de az életébe szűrődő hírek elgondolkodtatják. Jelenségek vannak, válaszok nincsenek, "szorongva mérlegelte, mekkora lehet az az antiszemita potenciál, amely az ő életében is megjelenhet, mint a pusztítás haragos angyala”, töpreng el a hírek fölött, "örök para”, foglalja végül össze, mindig csak a tagadás, a kicsinylés, az utolsó utáni pillanatig. Annyira kerül ez bele a történetbe, amennyire elkerülhetetlen eleme a korrajznak, a háttérnek, épp csak jelzése valaminek.

Mert a történet fő sodra, vezető szála nem az, amiről már eddig is talán a kelleténél bővebben beszéltünk. Az egymásra hatás nyilvánvaló, de – éppen, mert elkerülhetetlen – csupán a képlet egyik betűjele. Az egyenlet maga a lélek megmaradásának útját, a szellem örök megújulásának és legyőzhetetlenségének törvényét foglalja össze, finom, elegáns írói eszközökkel; egy nagy író arcképe sejlik fel abban, aki – nagyon bölcsen – a legmegdöbbentőbb paradoxon segítségével figyelmeztet bennünket az élet szeretetének egyetlen esélyére. Mert annak útján válik a lelkünk halhatatlanná, s annak útján fordul vissza értünk, a félelem rabjaiért, a damaszkuszi mester hegedűje.

(Polgár Lea: A damaszkuszi mester. Noran Libro, 2012).