Színésznők a Házi színpadon

Drámai teremtmények

Részben, mert a nálunk ismertebb "theatre" szó helyett a playhouse-t használja - mely eleve jobban kifejezi a "játszást", annak összes örömével és fájdalmával együtt -, a lényeg azonban a "creature" kifejezésen van. A teremtményen, élőlényen túl, bábot, eszközt is jelent ez a szó, melyet ha emberek - színésznők - esetében használunk, máris kezd derengeni valami a történet mondanivalójáról. (Néhány éve a kaposvári Csiky Gergely Színház "Színházi bestiák" címmel mutatta be a darabot, ami talán egy fokkal jobb választás, pláne, hogy az előadás a "komisz játék" műfaji besorolást kapta.)

De ne ragadjunk le a címnél, hiszen ettől még nem lesz kevesebb, amit a színpadon látunk. A 17. századi Londonban járunk, ahol a cromwelli köztársaság hosszú évei után újra kinyíltak a színházak. Pontosabban az a kettő (a Király Társulata és a Herceg Társulata), melynek működését hivatalosan engedélyezik. Ez az az időszak is, mikor először játszhatnak nők szerepeket. Sztarenki Pál rendező nem törekedett arra, hogy az 1600-as évek Angliájának hangulatát elénk varázsolja; a díszletek minimalizmusa azonban bőven elegendő ahhoz, hogy a teret a színpad/játék és a kulisszák mögötti élet/valóság között megossza. A kezdés hatásos: a színésznők, akik az adott korban tényleg létező személyiségek voltak (Doll Common- Ecsedi Erzsébet, Mrs. Betterton- Kiss Mari, Mrs. Marshall- Kovács Olga, Mrs. Farley- Misurák Tünde, Nell Gwyn- Madák Zsuzsanna), a 80-as évek egyik meghatározó magyar underground zenekarának, az Európa Kiadónak "Jó lesz" című dalára sorakoznak fel a színen. Csakhogy ezúttal nem Menyhárt Jenő énekel, hanem maguk a színésznők. "Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkremegyünk."

S valóban, míg egyik oldalon röpke jeleneteket látunk a korabeli színházak repertoárjából, a színfalak mögött, a valós életben, igazi dráma zajlik. Csalás, féltékenység, bosszú. Küzdelem az öregedés ellen, felemelkedés és bukás; az öt színésznő élete. "Jó lesz nekünk", hiszen a színház lehetőség. De mihez? Hogy ócska prostiból a királyi palota hátsó lépcsőjén felosonva luxus prostivá váljon valaki? S vajon ki lesz szerencsésebb Mrs. Farley, aki csodás alsószoknyát kap a királytól ajándékba (ami az előadás egyik kulcsfontosságú tárgya is egyben), vagy Nell, aki ügyes fondorlattal kerül a társulathoz. A darabban nincs konkrét férfi szereplő - csak a rajongók a nézőtéren és a kuncsaftok a kocsmában - mégis ők mozgatnak mindent. Ők teszik drámai teremtményekké, kiszolgáltatott bábokká a színésznőket. A helyszín, vagyis a színház, korábban medvecirkusz volt, mely szintén jelzésértékű. A gazdájára (a színházi mindenes, Doll apjára) támadó nősténymedvének kiszaggatták karmait. Lázadásnak helye nincs. Ha pedig bosszú, akkor csak a mágia jöhet szóba. Mrs. Marshall rontásjelenete kétségkívül az egyik leglátványosabb eleme az előadásnak.

Kegyetlen játék ez, mert akinek érzelmei vannak, elbukik, és annak sem terem már sok babér, aki afféle konzervatív, vagy minőségi színházat akar (mint Mrs. Betterton, aki ráadásul a színház tulajdonosának felesége). Marad az erotika, és a show. Bár a színésznők szerepe azonos súlyú (nincs valós főszereplő), mégis Nell viszi sokra, mert neki nincsenek érzelmei, csak ambíciói és erős túlélési ösztöne.

A Hevesi Sándor Színház előadásán szinte tökéletes alakításokat láthatunk, hatásos és jól szerkesztett jelenetekkel, kiváló zenei aláfestéssel. Mégis mintha valami hiányozna. Nem, nem a férfiak. És nem is valami olyasmi, ami konkrétan nincs ott, vagy kimaradt. Sokkal inkább arról van szó, nagyon is ismerős ez az egész, és a végül elfelejtünk meglepődni. Színésznőcskék, és divatos sztárok jönnek, mennek, majd eltűnnek a süllyesztőben, esetenként lezüllenek, sőt gyermeküket is elhagyják. Ezek szerint régen sem volt ez másképp. Akaratlanul is efféle bulvárhírek, celebműsorok bombáznak minket nap, mint nap (erre utal a darab talk-show jelenete is), így az ingerküszöbünk megnőtt, a darab pedig ezen a ponton nem tud igazán átlépni.

Talán a leégett színház romjain megnyíló, és az előadást keretbe foglaló "halálkapunál" kellett volna kicsit tovább elidőzni. A köztes állapot, a tisztulás után mindig születhet valami új, valami más. (Mint hogy a 17. század óta azért volt minőségi színjátszás és előadóművészet.) És akkor még jó is lehet nekünk.