Kövek a Hevesi Sándor Színház színpadán

A Hevesi Sándor Színház a közelmúltban mutatta be Tom Lycos és Stefo Nantsou Kövek című kortárs drámájának színházi adaptációját, Sztarenki Pál rendezésében. Bár az előadás elsősorban a fiatalabb korosztályoknak készült, felnőtteknek is tanulságos. Pláne, mert az egyik – ugyan ki nem mondott, csak sejtetett – kérdése az, hogy: hol a bánatban vannak a felnőttek (szülők, tanárok, tesók, rokonok), akik foglalkoznának, beszélgetnének a gyerekekkel. A darabban ugyanis csak két zsaru "társalog" a kölykökkel, és nyilván nem barátságos körülmények között.

Egy hosszú mozgásszínházi jelenetből (mely Gyevi Bíró Eszter koreográfus munkáját dicséri) bontakozik ki a történet. Már-már azt hisszük egy némajátékot látunk majd a színpadon, ütős zenékkel kísérve. A szavak nélküli felvezetés szépen illusztrálja azt, hogy mindannyian burokból (vagy akár sziklából, ha már kövekről beszélünk) kerülünk erre a világra, aztán mindenféle külső hatások, meg játszmák során dől el, hogy erősek leszünk vagy gyengék, áldozatok, vagy hősök, behódolók vagy manipulátorok. Persze csak ha nincs valamiféle kontroll.

A Kövekben az erőviszonyok eldőltek. A tizenhárom éves Shy Boy (Barsi Márton), mint azt a neve is mutatja félénkebb, és befolyásolhatóbb, így mindent megtesz, amire idősebb társa, a tizenöt éves Yahoo (Mihály Péter) kéri. Jó balhénak tűnik betörni egy raktárba, felgyújtani egy macskát (erre végül nem kerül sor), meg leszedni egy zsír új Merci emblémáját; ami sikerülhetne is, csak hogy megszólal a riasztó. "Hőseink" új kaland után néznek: köveket dobálnak a felüljáróról az autókra, míg halálos balesetet nem okoznak vele. Mit lehet tenni ezek után? "Meg kell próbálni normálisnak látszani". Szépen haza menni, másnap meg be a suliba, de valami azért mégse stimmel; főleg ha a félénkebb fiúnak még lelkiismerete is van. Az egészet jó lenne elmondani valakinek, de hol van Anya?

A Barsi Márton–Mihály Péter alkotta páros innentől kezdve a srácok után nyomozó, őket vallató zsaruk alakját is magára ölti, profi alakítást nyújtva mind a két szerepben. Persze, ahogy a darabban a két fiú karaktere elüt egymástól, úgy a két rendőr sem egységes. Az egyik azt mondja bűnösök a halálos balesetet okozó fiúk, a másik szerint viszont még csak gyerekek ők, akik hibáztak. Egyáltalán egy 13-14 éves gyerek elég nagy –e már ahhoz, hogy tudja mit cselekedett? Az esküdtszék szerint nem, így felmenti a kölyköket. Míg a nagyobbik győzelemittasan távozik a tárgyalóteremből (és büszke, hogy legalább az újságok címlapjára kerülhetett), a másikat gyötri a lelkiismeret; magába temetkezik, magába burkolózik, így visszatérünk az előadás nyitóképéhez. Csakhogy Shy Boy immár egyedül fekszik a burokban.

Sztarenki Pál rendezőnek a minimál díszletek és kellékek között sikerült maximálisan érzékeltetni mindazt az ellentmondást, és lelki vívódást, amit a darab problémaként felvet. Mindezt úgy, hogy a diákok nyelvén szólt. Annak ellenére, hogy a zeneválasztás (Strauss, Niel Young, Deep Purple és jó néhány filmzene) nem pont az ő korosztályukat célozza. A kortárs csoportra jellemző gesztusnyelv és szövegelés, valamint a krimik és videojátékok világára utaló poénok (például a Halálos fegyver bombahatástalanító jelenete, vagy a filmekből ismert "tipikus" zsaru-karakterek) viszont befogadhatóvá és átélhetővé teszik az alapvetően nem könnyen emészthető történetet.

Nem könnyen emészthető, mert bármelyik gyerek fejében megfordulhatnak efféle csínytevések. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az eredeti sztori megtörtént esetet dolgoz fel, s szinte nincs olyan ország, ahol ne lett volna példa arra, hogy fiatalok köveket hajigáltak mozgó járművekre, vagy vonatokra. Hogy az unalomból elkövetett rosszaság bűnné fajul –e, azt mi, felnőttek döntjük el: azzal, hogy képesek vagyunk –e pozitívan hatni az utánunk jövő korosztályokra. Ugye képesek vagyunk..?