"Lájkolhatunk”-e magyarórán?

A folyamatos nyelvújítás korát éljük

A régebbi definíciók az irodalmi nyelvet egyfajta standardnak tekintették, melynek presztízse volt, vagyis aki nem ezt beszélte, műveletlennek számított. Más nézetek szerint viszont irodalmi nyelv a valóságban nem is létezik, mert ez egy olyan „eszményi”, tökéletes nyelvre utal, ami csupán csak idea. A 21. század legújabb diskurzusaiban pedig arról is hallani, hogy irodalom mint olyan, már nincs is, mert az irodalom fogalma belülről felbomlott; s a kánon sem az, ami volt.

Egy biztos, a nyelv változik: egyszerre bővül és fogy a „készlet”. De vajon mi kerül be, például a számítógépes kultúra rétegnyelvéből az irodalomba, a köznyelvbe vagy mondjuk az oktatásba. Péntek Imre költőt, a Pannon Tükör főszerkesztőjét, és Karáth Anita költőt, a Zrínyi Miklós Gimnázium magyartanárát kérdeztük.

Péntek Imre úgy látja, sokan a klasszicitás nyelvére gondolnak még ma is, ha az irodalmi nyelv szóba kerül. Kétségkívül ez egy ideális minta, amihez lehet igazodni, s lehet meríteni belőle, ám a nyelv változik. A magyar nyelv pedig szépsége és gazdagsága mellett szerencsére nagyon rugalmas is; gyorsan be tudja fogadni a változásokat. „Tulajdonképpen folyamatos nyelvújítás időszakát éljük manapság.

A nyelvi készlet állandóan megújul. Időnként azonban nem árt visszatérni a klasszikusokhoz, és elolvasni egy-egy régebbi szöveget. Jó alkalom volt erre például a Kazinczy-év. Fontos azonban ezek esetében az újraértelmezés is, hiszen a hagyományok csak akkor élnek igazán, ha ez az újraértelmezés megtörténik.”

A főszerkesztő szerint a mai kortárs irodalom eltér attól az ideális nyelvtől, amit a terminusok irodalmi nyelvnek hívnak. A szerzők sokkal nagyobb merészséggel nyúlnak a rétegnyelvekhez (szlenghez vagy akár trágársághoz), mint korábban. Ez abból is adódik, hogy az írott szöveg háttérbe szorult a vizuális kultúra képi világához képest, így verseny van az olvasók megnyeréséért. Az írók pedig megpróbálnak kitörési pontokat keresni.

A mai irodalomban szerinte két tendencia figyelhető meg. Egy sokkolóbb, brutálisabb, leegyszerűsítőbb irányzat, melyet például Parti Nagy Lajos, Kukorelli Endre vagy Hazai Attila némely művén keresztül lehet megismerni. A másik pedig egy újklasszicista irányzat, melyben a szerzők a régi formák (szonettek, hexameterek, görög versformák) felé fordulnak, mint például a zalai születésű Szálinger Balázs. Persze az újraértelmezés náluk is megfigyelhető. Gyakorlatilag a hatás és ellenhatás mozgatja az irodalmat, s annak nyelvezetét.

Kérdésünkre, hogy a számítógépes kultúra rövidítésekkel, hangulatjelekkel átszőtt nyelvezete mennyire hat az irodalomra, Péntek Imre úgy válaszolt: bár készültek már sms-versek és regények, a helyzet még nem érett meg arra, hogy mindez hangsúlyosabb irodalmi formát öltsön. Inkább a hétköznapi kommunikációban van még fontos szerepe.

Karáth Anita ezzel szemben azt tapasztalja, hogy az irodalomban egyre nagyobb hatása van a virtuális tér nyelvezetének, hiszen a fiatal írók, költők már ebben élnek. A zalaegerszegi Bajnóczy Zoltán költő már írt hangulatjel-verset, mely ugyanúgy elemezhető, mint a hagyományos versforma. Országos szinten pedig Karafiáth Orsolya, Garaczi László vagy Lackfi János műveiben találkozhatunk többek között az új irányzattal.

Magyartanárként azonban úgy látja, hogy a hagyományos olvasással kell kezdeni az oktatást, mert nem lehet lépcsőfokokat kihagyni, hiszen akkor az értelmezésben is hiányosságok lesznek. Ugyanez vonatkozik az iskolai fogalmazásokra is, ahol egyelőre lepontozzák a rövidítéseket, hangulatjeleket. Bár órán volt már arra példa, hogy valaki azt mondta egy versre, hogy „lájkolom”. Ez poénos tetszésnyilvánításnak még elmegy. A mostani érettségi vizsgákon pedig van olyan nyelvtantétel, amelyik a kommunikáció új jelrendszereit elemzi.

„Az a fontos, hogy a gyerekek minél több stílust megismerjenek, hogy később tudjanak válogatni. Tisztában kell lenniük azzal is, hogy a különböző korszakok szerzői más stílusban és más eszközökkel láttatják a társadalmakat és az egyéneket. Nyilván a diákok most inkább azokat a műveket kedvelik, ahol az irodalom nyelve nem válik el élesen a beszélt nyelvtől vagy a rétegnyelvektől.”

A hagyományos nyelvet, vagy tájnyelvet viszont meg lehet ismerni egy-egy kortárs író (például Esterházy Péter vagy Parti Nagy Lajos) művén keresztül is, akik kellő humorral és iróniával újra is értelmezik azt. Így a fiatalok szemében mindjárt nem tűnik „gázosnak” egy-egy nyelvjárás vagy tájszó.

Karáth Anita aktív szerzőként viszont egyelőre nem használja verseiben a rövidítéseket. Mint mondja, még a központosításmentes formát kedveli. Költeményei azáltal válnak többféleképpen értelmezhetővé, hogy nincs se nagybetű, se írásjel, csak folyik a szöveg. De biztos, ez is változik majd.